Draconigena

- egy sárkány leánya –

Hajdanán Izodia királysága fénykorát élte. Békességben, harmóniában tengették napjaikat. Ám egy napon egy fekete lovas tért be a városka kapuján. A lakók boldogan köszöntötték. A lovas azonban rettentő vérengzésbe kezdett. Levágva mindenkit, ki útjába akadt. Az uralkodó mágusokat küldött a harcos ellen, azonban ők is tehetetlennek tűntek. Ezt követően három sárkány szállt alá az égből. Egy arany, egy fehér és egy fekete sárkány. Leszálltak az egyetlen térre, majd a lovas felé fordultak.

- Lovas, ki hazánk ellen teszel, távozz! – morrant fel Morulus, a fekete sárkány. A lovas csak lovát féken tartva szegült szembe a fenyegetéssel.

- Távozz, vagy nézz szembe haragunkkal. – szólal meg Aurum, az arany szörnyeteg is. A három sárkány mögött a megrettent emberek menekülőút után. Egy asszony kétségbeesetten ölelte magához lányát. A kislány ezüstszín haja eltakarta kis arcát. A fehér sárkány hátra nézett, mire a nő a tömegen átvágva elmenekült. A harc abban a pillanatban elkezdődött. A csata rövid volt, csupán egyetlen robbanás, melynek következtében egy pókot formáló repedés maradt a földbe mélyen bevésődve. A lovas ezt követően továbbállt.

A nő a Tündék erdejében rohant, mikor patakopogást hallott a háta mögül. Egy hatalmas tölgyhöz érve letette a kislányt, és megszólalt.

- Claritas kérlek, maradj itt, és ha lemegy a nap hívd a tündéket. – utasította édesanyja a kislányt.

- Miért Mama, te hová mész? – kérdezett vissza vékonyka kis hangján.

- A Mamának most el kell mennie messzire, de ne félj, sietek vissza. – köszönt el a kislánytól, és homlokon csókolta. Ezt követően eltűnt az erdő fái között. A kislány a tölgyfa mögé bújt, kis kezeit maga elé emelte, majd halkan egy szót ismételgetett. Pillanatok múlva egy kis fénygömb jelent meg előtte. Megvilágította a kislány arcát, így láthatóvá váltak karmazsinvörös szemei.

- Miért hívattál engem Claritas, Inara leánya. – szólalt meg egy hang.

- Édesanyám mondta, hogy hívjalak. Azt mondta el kell mennie, és addig ti vigyáztok rám. – hadarta el Claritas.

- Értem leányom. Kövess! – lebegett el a kis gömb, míg végül a kislány is eltűnt az erdő sűrűjében.

A történtek után tizenhárom esztendő telt el. A Tündérek erdejében egy fehér árny suhan végig a napfelkelte első sugaraiban. Az íj feszül, és a nyíl célba talált. Az alak diadalittasan emelte fel az immáron holt nyulat, majd elindult az öreg tölgy irányába.

- Szerbusz Claritas – hallatszott a mély hang.

- Megjöttem, Apó. – mosolyodott el a leány. – Hoztam reggelit.

- Látom. – morrant fel az öreg tölgy, mire a lomkoronából egy köteg száraz ág hullott alá.

- Köszönöm szépen Apó. – nevetett fel Claritas. Felkapta az ágakat, majd továbbsietett. Végül egy tisztáson állt meg. Gondosan tüzet rakott, majd nyársra fűzte a döglött állatot. A szerteterjedő illatra, egy kis fénygömb jelent meg. Egy pukkanás következtében egy apró termetű fiúcska tűnt fel.

- Máris fogtál valamit Claritas? – nézett a mellette térdelő lányra.

- Mint látod Pala.

- Olyan ügyes vagy. – mondta csodálattal a fiúcska. A lány csak mosolygott. Lassan dudorászni kezdett, mire a kis tündér táncot járt a levegőben. A reggelinek való végül elkészült. Ahogy falatoztak nagy csörömpölésre lettek figyelmesek. Kardok élei csattantak össze. Claritas felpattant, majd a csata hangai után eredt Palával együtt. Az egyik bokor mögött meghúzódtak. A csata egy fiatal fiú és egy idősebb ember között zajlott. A ifjabb tag kardja a földre hullott, melyet ő is követett.

- Áruló vagy fiam, ezért bűnhődnöd kell. – emelte fel a kardját az öreg, felkészülve a végső suhintásra. Clartas gyorsan reagált, és az idős férfire vetette magát. Pala sem volt tétlen, és hirtelen fénnyel árasztotta el a kis ösvényt. A fényből három alak tűnt elő. Claritas karon ragadva a fiút futott az öreg tölgyhöz. Pala mutatta nekik az utat, mivel a Nap sugarai nem hatoltak át a lombozaton.

- Apó kérlek, segíts nekünk. – kérlelte a lány, mire a törzs kettévált. Claritas magával húzta a fiút és Pala is melléjük röppent. A törzs összezárult. Pár pillanatra rá egy ideges férfi jelent meg. Levéve sisakját kereste a menekülőket. Mérgében beletűrt ősz hajtincsei közé, majd visszament.

- Ezt megúsztuk. – sóhajtott Pala. – Te ki vagy?

- Semmi közötök hozzá. – fordult el a gyerek.

- Szerintem igenis van, ugyanis nekem köszönheted az életedet. – förmedt rá Claritas, és a hatás kedvéért morgásba kezdett. A fiúcska felnézett rá, ugyanis tíz centi különbség volt kettejük között.

- A nevem Caligo. Caligo Lividus – mondta zavartan a fa oldalát nézve.

- Ő a fekete herceg. – dörrent meg Apó mély hangja is, majd szétnyílt a törzs.

- Ő? – röpködte körbe Pala. – Ő lenne a félelmetes Messor fia?

- Igen. Messor fia vagyok.

- Mégis hány éves vagy? – kérdezte ismét a tündérfiú.

- Tizenhat múltam. – emelte fel büszkén a fejét. Claritas csak megforgatta a szemét, majd otthagyta a kis társaságot.

- Várj… te ki vagy? – futott utána a fiú, kissé kipirultan.

- A nevem Claritas…Claritas Alba. Niveus és Inara lánya vagyok. Akiket az apád lemészárolt. Most pedig viszlát. – iramodott neki a lány. Caligo csak nézett utána. Tudta, hogy apja kemény uralkodó, de sose találkozott még olyannal, akinek a rokonságát apja végezte volna ki. Nem tudta hova tenni az érzést. Sajnálta apja cselekedeteit, de azok miatt nem ő a felelős. Pala mellé repült.

- Nem lesz semmi baj. Claritas rendes lány, biztos visszajön, ha megnyugodott.

- Remélem. Szeretnék bocsánatot kérni tőle. – nézett még mindig abba az irányba, ahol a lány eltűnt.

- Te is rendes embernek tűnsz. Apó is beengedett az erdőbe. – mondta vidáman a tündérfiú.

- Ezt hogy érted? – kapta felé a tekintetét Caligo.

- Apó a Tündér erdő szívének őre. Akit ő tovább enged, az nem árthat az erdőnek. Tudod Apó látja az emberek szívét. – magyarázta el a hercegnek. A fiú csodálkozott, majd a szívére tette a kezét.

- Gyere keressük meg Claritast. – mondta neki Pala. Megiramodtak, és meg is találták a forrásnál lévő lányt. Lábát a vízbe lógatva ült.

- Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul.

- Én csupán… bocsánatot szeretnék kérni. – hajtotta le a fejét.

- Nem fogadom el.

- Claritas! Nem is ő tehet róla. Az apja tette volt. – repült hozzá Pala.

- Nem érdekel. – pattant fel hirtelen a lány. Szemeiből sütött a szánalom és a düh. Elment a fiú mellett, de Caligo megfogadta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni. Elkapta az épp távozó lány csuklóját, majd maga felé fordította.

- Én kérem a bocsánatodat. Nem apámnak, saját magamnak. Sajnálom, hogy az én apám miatt kellett egyedül felnőnöd, és sajnálom, hogy nem tehettem ellene semmit, és megbocsátásodért esedezem, mert a fia vagyok. – hadarta el a lány karmazsin szemeit vizslatva. Claritas megrökönyödött. Most gondolt bele tetteibe. Ez a fiúcska valóban nem tehetett semmiről, mégis őt okolta. Abban a pillanatban undorodott magától. Lassan a földre ereszkedett. Azt sem vette észre, hogy Caligo is melléguggolt. Bíztatóan megsimította a hátát, mire a lány összerezzent. Felkapta a fejét, és a fiú szemébe nézett.

- Bocsáss meg. Én csak…

- Semmi gond. – mosolyodott el Caligo. Még mindig a lány szemeibe nézett, amitől végül zavarba esett. Claritas is hasonló helyzetben volt. A lány felállt, példáját a fiú is követte.

- Nos akkor most mihez kezdjünk? – kérdezte Pala.

- Még nem tudom. – gondolkodott el a lány.

- Miről beszéltek? – nézett a két alakra Caligo.

- Nem hiszem, hogy Messor ennyivel megelégedik. Ráadásul azt is tudja, hogy itt vagyok. Nem fog megállni, és visszajön. – magyarázta Claritas.

- Értem. Bocsánat.

- Ugyan erről végképp nem te tehetsz. – nevette el magát a lány. Caligo elpirult ennek hallatára. – Valami baj van, olyan piros az arcod.

- N-nem dehogy. – hajtotta le a fejét a fiú. Claritas Palára nézett, majd elmosolyodott.

- Mindegy. Nézzünk valami vacsora után. Úgyis sokáig tart mire elkapjuk. Te voltál már vadászni? – kérdezte a fiút, mire csak felkapta a fejét, majd megrázta.

- Akkor majd én megyek. – állt fel Claritas. – Addig menjetek Apóhoz.

A kis csapat szétvált. Pala és Caligo az öreg tölgy tövében ülve várták a távol lévő lányt. Claritas végül három óra elteltével megérkezett. Caligo elbóbiskolt, így Pala előre szólt a lánynak, hogy csendben jöjjön. Végül a két nyulat megsütötte, majd a talált tojásokat is. Végül a fiút az illatok térítették magához.

- Már vissza is jöttél? Felkelthettetek volna. – ült fel a fiúcska. Claritas mosolygott rá, majd a neki kijáró adagot átnyújtotta. Caligo mosolyogva vette át. Nekiláttak az elfogyasztásnak, közben beszélgetésbe elegyedtek.

- Szóval te csak tizenhat vagy. Akkor én idősebb vagyok.

- Miért te hány éves vagy?

- Caligo ne feledd, hogy nem kérdezzük meg egy nő korát. – kezdte a lány. – Amúgy tizenkilenc leszek következő holdtöltekor.

- Az még két hét ugye? – nézett rá érdeklődve a fiú. Claritas csak bólintott.

- Van már hitvesed? – kérdezte hirtelen Caligo. A lánynak megállt a kezében a falat. A fiú felé fordult, aki teljesen elpirulva nézett rá vissza.

- Caligo… - suttogta, mire a fiú csak maga elé nézett.

- Még soha senki nem volt velem ennyire kedves, mint te az elmúlt pár órában. És én…- kezdte, de elhalkult a hangja.

- Hiszen nő létemre idősebb vagyok nálad, és apád fő ellensége. Téged nem zavar? – nézett rá vissza a lány. A fiú csak megrázta a fejét.

- Bocsáss meg. Ha szeretnéd, elmegyek. – mondta neki komolyan Caligo.

- Nem! – ugrott elé a lány, így egy kissé közel kerültek egymáshoz. Claritas bevallotta magának, hogy nagyon megkedvelte az ifjabbat. Zavartan pislogott a másik szemébe.

- Öhm – krákogott egyet Pala. A két alak szétröppent. Pala mosolygott. – Arról még mindig nem döntöttünk hogyan tovább.

- Igaz. El kell hagynunk az erdőt. Apó szerinted hova menjünk? – kérdezte az öreg tölgy felé fordulva a lány.

- Menjetek el nyugatnak. Eljuttok majd a Faunok völgyébe. Ott keressétek meg Haurodot. Ő továbbvezet titeket. Claritas itt az ideje, hogy hazatérj. – morogta mély hangján. Ismét szétnyílt a törzs és egy kard volt a közepén.

- Én nem tudok bánni vele. – nézte a lány, majd elvette.

- Tégy vele belátásod szerint. – ajánlotta az idős. Claritas oldalára kötözte.

- Mielőtt elindulunk. – kezdte Pala. – Menjünk el Luciashoz.

- Kicsoda Lucias? – nézett kérdőn Caligo a mellette állóra.

- A tündérek királya.

Pár perc sétát követően egy virágos mezőre értek. Pala hívására megjelent a tündérkirály.

- Miért hivattatok?

- Nagyuram segítségét kérném. – lépett előre Claritas. – Nyugatra tartana utam, és kegyelmes uram segítségét kérném külsőm megváltoztatására.

- Megértem szándékod leányom. Jöjj velem te is Caligo Messor fia. – intett nekik a király. Némi fényt követően mindkettejük külseje megváltozott. Claritas haja feketévé változott, szemei pedig kékké alakultak. Caligo haja sötét színű maradt, magassága azonban nagyobb lett, és eltűntek kisfiús vonásai. Szeme barnából kékké csapott át. Ruházatuk ugyanaz maradt.

Pala egy varázslat által, pedig emberi formát öltött.

- Claritas. Beszédem van veled. – hívta magához a király.

- Mondja királyom. – állt meg vele szemben a lány.

- Kövess! – int neki. Egy másik tölgyhöz vezeti a lányt. A fából egy tőr bújt elő. – Ez a tőr egy démon vérében volt hűtve. Megöl bármit, amit megvág. Ha az átváltozásod sikertelen kérd meg az ifjút, vágjon meg vele. – mondta el a lánynak. Claritas csak nézte a fekete pengét.

- Ha eljön az idő, magam teszem meg. Caligo nem ölt embert, és szeretném, ha ő nem ilyen korán jönne rá, hogy megy ez. – hajolt mag a király előtt, majd társaihoz visszaindult. Pala addigra csomagolt élelmet, amit Caligo fel is kapott.

- Mehetünk? Claritas, valami baj van? – kérdezte Pala, látván a lány kétségbeesett tekintetét.

- Nem, dehogy. Induljunk. – mondta a lány, és a három alak elhagyta az erdőt.

Folyt. Köv.